1 REFLEX » Blog Archive » Egy életmű megírt és megíratlan részei

Egy életmű megírt és megíratlan részei

news informationnews information,sport,health

Szabó Borbála író volt a Láthatatlan Kollégium vendége 2018. december 14-én, a kolozsvári K+ Közösségi Térben, a jó hangulatú nyílt beszélgetésbe a szerző férje, Nényei Pál tanár is bekapcsolódott, aki maga is több kötet szerzője. Az est közzéppontjában Szabó Borbála Nincsenapám, seanyám című regénye állt, amely az író életrajzának is tekinthető.

A bemutató felvezetőjéül Szabó Borbála humorosan megoldott „iskolai feleltetése” szolgált, amikor is megtudhatta minden jelenlévő a legalapvetőbbeket róla. A kérdésre, hogy melyik művét tartja a legjelentősebbnek, szellemes válasza az volt, hogy az életműve egy részét még nem írta meg, így nem emelné ki egyiket sem az eddigiekből, ám azt bevallja, hogy a gyerekkori szenvedés igencsak meghatározó szerepet játszik írói életében. Munkássága kapcsán szóba került az is, hogy dolgozott és levelezett Esterházy Péterrel, akitől gyakran visszajelzést kapott írásaira. Varró Dánielről is említést tett, akivel írtak közösen színdarabot mint Szabó–Varró páros, Líra és Epika címmel.

A vallással szembeni lázadásáról is beszámolt, illetve arról, hogy hogyan gondolkodik ma a szülőségről. Három gyermek édesanyjaként bevallja, hogy mióta szülői szerepbe került, azóta látja, mennyire nehéz jó szülőnek lenni. Neki gyerekei segítettek a saját szüleivel való megbékélésben, sőt, gyakran kap tőlük ötleteket is műveit illetően, hisz szívesen olvassák műveit, bár olykor nehéznek érzi a kritikát és tanácsot elfogadni, mégis belátja, hogy számos esetben segítségére szolgálnak ötleteikkel.

Számára a múltja feldolgozásában az is segített gyerekei megszületése mellett, hogy megírta életrajzának nevezhető, Nincsenapám, seanyám című művét, bár gyakran nehéz és megterhelő volt beleásnia magát a régi, elhalványultnak hitt emlékekbe, amelyekről kiderült, hogy nagyon is elevenek. Mindennek ellenére az, hogy mennyire tud belelendülni az írásba, nem attól függ, hogy mit kell leírnia, hanem attól, hogy éppen milyen hangulatában van.

A kamaszokkal való azonosulás problémája, vagy esetében sokkal inkább nem problémája is a beszélgetés meghatározó tárgyává válik, hiszen tudomást szerezhettünk arról, hogy nagyon szereti a diákokat és korosztályukat, emellett jobban ki is jön a kamaszokkal, mint a felnőttekkel, amelynek oka főképpen az, hogy a gimnazistákat sokkal nyitottabbnak látja. Önnön személyiségének példájával rukkolt elő, miszerint ő is sokkal nyitottabb volt akkoriban, azaz gimnazistaként, mint ma, viszont benne mégis több maradt a kamaszság esszenciájából, mint amennyi a felnőttek többségében még fellelhető. Úgy érzi, általánosságban véve nincs túl jó viszonyban a felnőttekkel, emiatt nem is nagyon találja világuk kereteit, ebből fakadóan távolságtartóbb is őket illetően.

Annak megtárgyalására is sor került, hogy kire illik az író vagy költő titulus/címke, amellyel kapcsolatban az a véleménye, hogy attól, hogy valaki ír, még nem nevezhető írónak, ellenben az, akiben zseniális módon megvan az adottság erre, és egy életen át készül a kitörésre, igen, ámbár ezt az utóbbi esetet több szempontból is bonyolultnak nevezi. Férje megjegyzése ezzel kapcsolatban az volt, hogy attól kezdve nevezhető írónak valaki, amikor elkezd bűvészkedni a szavakkal, emellett a nyelv maga, mint probléma elkezdi foglalkoztatni őt, és nagyon fontossá válik számára, ám újból bonyolult az, hogy mi történik akkor, ha valaki itt leragad, és nem jut ennél a megállónál tovább.

Azon kérdésre, hogy melyik műfajjal dolgozik szívesebben, a válasz az, hogy mindig más egy előadás, mint egy olyan mű, amelynek esetében nem szembesül a reakciókkal. Ezt kifejtve elárulta, hogy a színdarabnak az az előnye, hogy ott tud lenni az előadáson és figyelni az emberek reakcióját, így sokszor javítani is tud olyan részeken, amelyek még finomításra szorulhatnak, ráadásul mindig kíváncsian figyel az előadások végén elejtett mondatokra. Akkor szokott a legjobban örülni, amikor ezek arról árulkodnak, hogy a nézőben a „még erről beszélnem kell” érzés felébredt. Ezzel szemben egy olyan mű esetében, ami nem kerül színházi előadásra, megfosztódik attól, hogy az első reakciók szemtanúja lehessen.

A példaképértékű személyek témájához tartozó kérdésekre igen érdekes választ kaptunk. A szerző nem hisz a példaképekben, sokkal inkább abban, hogy az embernek saját magának kell kialakítania énjét, amelyhez mindenhonnan merít egy keveset. Szemléltetésül hozzáfűzte, hogy számára nagyon sokat segített az irodalom az önmagára való rátalálásban.

A Nincsenapám, seanyám című művéhez kapcsolódó első elhangzott kérdés az volt, hogy miért kapott annyira szélsőséges szerepet Homonnainé, amelyre azt válaszolta, hogy igazából három személyből gyúrta össze ezt a szereplőt, majd azt is kifejtette, hogy kik ihlették ezen karakter létrejöttét, és miért pont ők. A regényben olvasható iskolai helyzetről való beszélgetés pedig magával hozta, hogy ő kamaszként nem értette, miért kell mindenből jónak lenni az iskolában, elmondása szerint soha nem is tudott beilleszkedni az osztályozás-dologba. Ezen a szálon haladva a tanárság problémaköre is felmerült, amelyre vonatkozóan lényeges megemlíteni, hogy annak ellenére, hogy gyermekkorában az iskola is „fojtogató” érzéseket keltett benne, nem csak családi környezete, elvégezte a magyar szakot, aztán tanított is egy évig, valamint jelenleg is tanít egy színművészeti egyetemen. Határozottan kijelentette azt is, hogy ha főállásban nem az írással foglalkozna, biztosan tanár lenne, mivel szereti ezt a szakmát. Megjegyezte azt is, hogy szerinte „egy férfi másképp tanár, mint egy nő”, feltehetőleg véleményalakításában az is befolyásolja, hogy férje tanár.

Ebből adódóan felvetődik, hogy férjének és neki vannak-e közös írásaik, és ha nincsenek, terveznek-e a következőkben ilyeneket, amelyre azt a választ kaptuk, hogy habár sok közös programjuk van, írni nem együtt szoktak és ez terveik közt sem szerepel, sokkal inkább a végén beszélik meg, ha születik valami. A közös munka témából arra is fény derül, hogy az írónő nem igazán szeret csoportban dolgozni. Példaként színházi munkáját hozza fel, ahol gyakran sok javítgatásra szorul egy darab forgatókönyve, így sokszor már nagyon várja, hogy végre valami olyat is írhasson, amiben csak a saját elképzelései kapnak szerepet.

Egy másik kulcsfontosságú kérdés a Nincsenapám, seanyám című művével kapcsolatban, hogy noha ifjúsági regénynek titulálják általában, ő mennyire ért ezzel egyet? Kérdésre kérdéssel válaszolva a tőle feleletet várókhoz fordult, és tőlük kérdezte meg, hogy mit gondolnak, mi az ifjúsági regény, és definíciója mennyire illik, vagy egyáltalán illik-e erre a regényre. Az interaktív véleménymegosztást az ő gondolatai követték, amelyekből kiderül, hogy nem igazán érzi ifjúságinak ezt a művét, és csak azért, mert gyerekek állnak a középpontban, nem nevezne egy művet gyerekregénynek. Vállat vonva azzal zárta elméletét, hogy „Csak regény.”

Egy másik releváns pont az apa regénybeli jelenlétének módjára vonatkozott. A szerző szerint az apa csupán formálisan apa, akinek a formaiságban ki is merül az apaság szerepe, és mintha ezen túl már üres lenne. A téma boncolgatása közben kitudódik, hogy édesapja elég sok valós mondatát tartalmazza a regény, és ez az egyetlen műve is ugyanakkor, amely a gyerekkori szenvedéseit írja le, ennek okán meglehetősen önéletrajzinak nevezhető. Az apa mint szereplő milyensége el is indította a hullámot, amely a regény majdnem minden szereplőjét magával hozta a beszélgetésbe. Köztük a nagymamára is sor került, akit, mint megtudhattuk, az ő nagymamájáról mintázott, csupán a valóságban sokkal komolyabb, kevésbé vidám természetű volt, a regénybeli nagymama vidámsága pedig a darabban játszó színész jellemvonásaira vezethető vissza.

Végül e témakörben a főszereplő Bori is méltó helyet foglal el a sorban. Fény derül arra, hogy azért nem kap megoldást jelentő fogódzót a lány, mert az író saját életét írja bele a könyvbe, ennélfogva hű akart maradni az általa valóságban is megéltekhez, továbbá a család és iskola fojtogató érzést keltő jellegéhez. A gondok hollywoodi módon történő megoldásaival kapcsolatban úgy gondolja: „Ha azt várod az életben, ami a hollywoodi filmekben van, akkor mindig csalódni fogsz.” Emellett az inkább kamaszokra jellemző tulajdonság is kitűnik a műből, miszerint túlzó módon kitágítják a negatív dolgok hatókörét. Családi helyzetét illetően megemlíti, hogy az ő generációjában rendkívül nagy volt a hasonló helyzetű családok száma, amiről úgy véli, elszomorító, hiszen az anya viselkedése és karaktere a legmeghatározóbb egy családban, mégis a regényben az anya felnőttéhez nem méltó viselkedésére figyelhetünk fel, amely egykori életét tükrözi.

Ezen kívül sor került a regényben fellelhető további fontos elemekre, ezek közül is a szoba és macskák jelenlétéről esett bővebben szó. A szerző szerint minden azért van úgy, ahogyan, mert célja volt, hogy az olvasóban egyéni gondolatok ébredjenek a különböző eszközök, elemek által. Ő úgy fogalmazott, hogy ez olyan, mint egy rejtvény, konkrét szavaival élve: „Feladom és fejtsd meg.”

A következőkben mesélt a számára inspirációt jelentő irodalmi személyekről a Nincsenapám, seanyám-mal összefüggésben, közülük Kosztolányit, Karinthyt és Bulgakovot érintette mélyebben, ám azt is megjegyezte, hogy amikor ír, nem tudja figyelmen kívül hagyni az általa olvasott nagy regényeket, mivel az éppen aktuális hangulata révén felidéződik benne egy olvasott mű, amely hatást gyakorol újból rá. „Mindig beleolvassa az ember a nagy regényeket a műveibe.”

Tudomást szereztünk arról is, hogy a Borira, valamint a regényre jellemző provokatív, leggyakrabban felnőttek számára erős beszédstílus éppen a mesterkéltség látszatát akarja távol tartani, emellett a szavak ilyen stílusban való használata a főszereplőnek egyfajta eszközt, fegyvert is jelent, amellyel néhány ütést mérhet az univerzumra.

Felolvasásra került A becsületes város című rész, amelyben Bori szövegét az író olvasta fel, majd egy ehhez kapcsolódó játékban is részt vehettek a jelenlévők. Megtudtuk, hogy ennek a résznek az a jelentőségteljes mondanivalója van, hogy bár nem szeretjük a hazugságokat, mégis olykor mi magunk nem akarunk szembesülni a kendőzetlen igazsággal, és noha az őszinteség nagy értékűnek vallott erény, alkalmanként mégis szüksége van a lelkünknek néhány hamis szóra. Sokan úgy érzik éppen emiatt a kendőzetlenség miatt, hogy a regény olvasása közben végig tükörbe néznek.

A borítóról is szó esett, amelyet Borbála kérésére Orosz István készített, mivel nagy csodálója a grafikus-művész alkotásainak. „Úgy szeretnék írni, ahogy ő rajzol – mondja – a nagyon szép, pici részletekből kirakni az egészet.”

 

(Kommentelj! Író&olvasó találkozó Szabó Borbálával. 2018. december 14, Kolozsvár. Szervező: Láthatatlan Kollégium)

Ványolos Noémi

Tags: , , , ,

Hozzászólások lezárva.