Hajdanán Žagarében

 

 

 

 

 

 

 

A helyzet egyes vonatkozásaiban számunkra is ismerős lehet, habár nyilván egyetlen analógia sem tökéletes.

Paul Gerhard Aring úgy írja le a balti államok és ezen belül a baltikumi zsidók helyzetét mint a jelenlegi EU- és NATO-centrikus nyugati nyilvánosság, illetve közbeszéd perifériáján tengődő melléktémát, európai peremterületet. És ha éppen nem a közöny, akkor hát ott van a sokféle érzékenység és gátlás, zavar és irritáció, a Hayden White-i „történelem terhe”, amikor ugyanis „már nem magától értetődő, hogy a múlt elfogulatlan vizsgálata – »önmagáért«, ahogy mondani szokták – emberi mivoltunkat illetően akár nemesítő, akár megvilágító erejű volna”. Paul Aring kapásból idéz is a történelemre „érzékenyektől”: „A történelem számunkra, litvánok számára nem más, mint a sztálini szovjet deportálások emlékezete!”; „Ugyan mi különbség van a szovjet genocídium és a fasiszta holokauszt között?” (!); „Mi az új litván identitást keressük – miért zavartok minket ebben?”, stb.

Ám az „érzékeny” konjunktúra ellenére léteznek a baltikumi zsidóságot újra szem elé idéző kísérletek. Ilyen a kölni Galut Nordost („galut” héberül „szétszórtság, diaszpóra”) című folyóirat vagy a Klaipėda Egyetem „Teologijos Katedrájának” kutatási projektje a litvániai zsidó közösség életének jelenéről-múltjáról.

Az itt előadott történet egyetlen kisvároshoz, Žagaréhez kötődik. Ez a városka a lett-litván határon fekszik, nevét „a tudósok és az írástudók városaként”, a 19. századi zsidó hászkálá („felvilágosodás”) centrumaként gyakran emlegetik a zsidó történelemmel kapcsolatos szakirodalomban.

Hajdanán Žagarében két zsidó közösség élt egymás mellett, egy a hászkálá szellemében és egy ortodox zsidó; ezek romos állapotú temetői ma is egymás mellett vannak. A kisváros egyetlen zsidó lakosa a múlt század kilencvenes éveinek végén az akkor hetvenöt éves Ejzikas Mendelssohn volt.

Itt született többek között Israel Lipkin Salanter (1810–1883) rabbi, annak a zsidó muszár mozgalomnak a kezdeményezője, amely – némileg a porosz pietizmus mintájára – a hászkálá, az ortodoxia és a haszidizmus mellett a zsidóságnak „a Tórából való” megújulását hirdette; a filozófus Senior Sachs (1816–1892), a középkori zsidó irodalom kiváló szakértője; Raphael Nathan Rabinowitz (1835–1888), neves filológus, aki a babiloni Talmud egy 14. századi kézirata kapcsán nem kevesebb, mint tizenöt kötetben jelentette meg a témával kapcsolatos kutatásait; valamint Ossip Emiljewitsch Mandelstam (1891–1938), a harmincas évek sztálinizmusának rettenthetetlen szatirikus bírálója is, aki a Gulágon, tömegsírban végezte.

Žagaré főutcáján ma is áll az emeletes ház, amelynek hajdani lakói, egy jómódú zsidó család tagjai közül egyetlen személy maradt életben, aki ma már nem itt él. A ház első emeleti lakója jelenleg egy idős litván hölgy. Ő tizenöt éves korában, 1941-ben volt tanúja a következőknek – avagy a „20. század igazi arcának” (Paul Johnson) – ellentmondásokkal, kollektív mentegetőzéssel és önigazolással teli vallomása, személyes „emlékezetpolitikája” alapján: „A zsidók nem lakhattak többé velünk egy utcában. Egyik napról a másikra a gettóba kellett menjenek. A zsidónegyed köré egykettőre fal épült. Volt rajta egy kapu, azt szigorúan őrizték. Miután a német katonák elfoglalták Žagarét, nem maradtak sokáig, s tovább is vonultak. Két német tiszt maradt csak hátra, ők ketten parancsoltak, mindenki engedelmeskedett. Ami aztán a zsidókkal történt, azt mind kizárólag litván férfiak csinálták, fasiszták s a németek segítői. A zsidóknak nem szabadott többé adni-venni, különösen nem élelmiszert. A fiatalabbakat abba a házba vitték a piac mellett, ott aztán megverték, meggyilkolták őket. Köztünk, litvánok s a zsidók közt mindig jó volt a viszony Žagarében. Eljártunk egymáshoz, segítettünk egymásnak. De amikor a németek bejöttek, mind nagyon megijedtünk. Különösen az olyan litván férfiaktól féltünk, akiknek valamilyen bajuk volt a zsidókkal. Persze nálunk is volt irigység egyes zsidók iránt, akik tehetősebbek voltak, mint mi. Hajdanán Žagarében sok gazdag zsidó élt s még több szegény litván. Miután egyszer a gettó megvolt, 1943-ig nem sok minden történt a zsidók ellen. Hanem 1943 októberében kiterelték őket a főtérre. Az egyik erkélyen egy német tiszt állt, és beszédet intézett a zsidókhoz térre. Megígérte nekik, hogy jó körülmények között fognak dolgozni. Ott voltam én is, hallottam. Körös-körül litván férfiak álltak géppuskákkal. Ahogy a német tiszt befejezte a beszédét, a litvánok egyszer csak a tömeg közé lőttek. Sokan menten meghaltak, mi pedig, akik néztük, féltünk, s elszaladtunk. Láttam, hogy azok a zsidók, akik életben maradtak, fel kellett sorakozzanak, s le kellett vetkezzenek. Egyes litvánok akkor elhaladtak előttük, s ruhákat meg egyebeket válogattak maguknak. Az életben maradt zsidók ki kellett masírozzanak a városból. Aki szökni próbált, azt lelőtték. Aztán teherautók jöttek, hogy a város melletti kastélyparkba szállítsák a megmaradt zsidókat. Ott már meg voltak ásva a nagy gödrök. Azok elé kellett álljanak. És akkor lelőtték őket, a gödrökbe zuhantak, egyesek csak lőtt sebbel, de belezuhantak ők is, és betemették őket. Így halt meg minden zsidó Žagaréből s a Žagaré körüli falvakból.” (Paul Gerhard Aring: „Erinnern – nicht vergessen!” Juden im Baltikum. Annaberger Annalen 1997. 5. 108–116.)

Rigán Lóránd

Tags: , , , , , ,

Hozzászólások lezárva.