Gyilkos a kapuban

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A klasszikus ellenpéldát Platónnál, az Államban találjuk. „Ha valaki eszénél lévő barátjától fegyvert vett át megőrzésre, ám az őrjöngésében visszaköveteli, a visszaadó nem járna el igaz­ságosan, ha az ilyen állapotúnak meg akarná mondani az igazat.” Majd Kantnál ugyanez, más kiértékeléssel: „bűntett volna hazudni egy gyilkosnak, aki azt kérdezi tőlünk, a házunkba menekült-e a barátunk, akit üldöz”. Egyszóval (kontra Platón) nincs emberszeretetből fakadó hazugság.

A híres példa, a „gyilkos a kapuban” tárgyalása Sam Harris feltűnően tömör, paradoxonmentes vagy a paradoxonokat rövidre záró, az igazság haszonértékét tekintő esszéjében a szerző önértelmezése ellenére kantiánus ízű. A kapun dörömbölő gyilkosnak igazat mondó személy viselkedése pszichopatára vallana, ugyanakkor a pacifista „kegyes” hazugsága sem oldja meg kielégítően a helyzetet (a gyilkos esetleg folytatja ámokfutását, más áldozat issza meg a jámbor hazugság levét stb.), csupán másokra (szomszédok, rendőrség) hárítja annak terhét. A feltétlen hitelesség, de nem feltétlenül a törvény imperatívuszának betűje szerinti igazmondás Sam Harris által javasolt etikája alapján a gyilkosnak végül is szembesülnie kell a saját magával kapcsolatos igazsággal, azzal, hogy viselkedését nem fogjuk eltűrni (így például teljesen igaz, sőt hitelesebb válasz lehet a kérdésére az is, hogy „ha tudnám, se mondanám meg”, vagy még inkább egyszerűen csak: „állj, vagy lövök!”) (38–41.).

Ugyanis ami a hazugságban káros, és ezért etikátlan, az a megtévesztett személy (a tehetségtelen művész, a túlsúlyos barátunk vagy a halálosan beteg családtag stb.) szolipszista káprázatának, önmagával meghasonlott privát valóságának a fenntartásához nyújtott hozzájárulásunk, illetve a mindannyiunk (az önmagukat hozzá képest beavatottnak, a kiskorúság állapotából kilábalt felnőttnek tételezők) közös realitásához való hozzáférésének a megtagadása: a megtévesztett személy szabadságának, döntési lehetőségeinek önkényes és egyoldalú behatárolása. Harris arroganciaérvének nevezhetnénk ezt az újszerű indoklást: nem dönthetünk mások helyett, hanem csak közösen egy közös valóságról. (Sam Harris: Lying. Four Elephants Press, 2013.)

Rigán Lóránd

Tags: , , , ,

Hozzászólások lezárva.