Méltán kölcsönözte a már sokat koptatott-kölcsönzött Dylan-dal címét Katy Butler csendesen mellbevágó, torokszorító kötetéhez: akárcsak Bob Dylan, illő understatementtel beszél a meghalásról. Érv is ez persze közvetve az időben bekövetkező, jó halál mellett – anélkül, hogy az aktív és passzív eutanázia, kényszerkezelés, öngyilkosság stb. kérdései körüli szokásos, skolasztikus filozófiai-vallási vitákba keveredne. Mindezek helyett Katy apja, Jeffrey Butler történetét, egy családregény utolsó fejezetét írja, vegytiszta hitelességgel és egyszerűséggel.

A szerző amerikai buddhista újságíró, Thich Nhat Hanh zen szerzetes tanítványa. A buddhista eszmeiségből és a keresztényből egyaránt szabadon merít – sohasem álláspontokat, argumentumot; csupán valamiféle hátteret vázol fel témájához, amely háttér éppen azáltal sokatmondó, hogy korántsem (lehet) teljes és kielégítő. A meditáció, az ima, a meghalás kultúrtörténetére vonatkozó, elszórt reflexiói súlya – ugye bármi, ami átsegít egy nehéz éjszakán – olyan hétköznapi dolgokban mérhető le, mint az ürülék lemosása, a családi veszekedések és az orvosi konzultációk szorongásai.

Butler naivitása abban a meggyőződésében nyilvánul meg, hogy „régebben” a halál valamiképpen „jobb”, mert természetesebb, hirtelenebbül beálló, sorsszerűbb volt (lásd a klasszikus argumentum ad naturam szofizmát). Az élet és halál transzcendenciáját, hogy ezeket tehát nem mi hozzuk-küldjük, hanem maguktól jönnek el hozzánk a maguk idejében, a könyvben némileg démonizált modern orvostudomány ok nélkül megpiszkálta, haldoklásunkat meghosszabbította, és ezáltal alig elviselhető terhet varrt az élők nyakába – szerinte. Holott meghalni nem metafizikai botrány és illetlenség, hanem csak természetes anyagcsere. A kivételek kivétele nem a halál, hanem az élet.

Ez részben igaz is. J.B. azonban nem a később pokol fenekére kívánt pacemaker beszerelésekor vagy az első agyi érkatasztrófa bekövetkezésekor döntött először a modern orvostudomány mellett, hanem sokkal hamarabb és már több ízben. Például háborús sebesültként, bal karja amputálásakor. Katy Butler elszólását idézve: „Sohasem hallottam apámat Istennek köszönetet mondani csodálatos életben maradásáért. Sir Alexander Flemingnek és a penicillinnek mondott köszönetet.” (20.)

Szőröstül-bőröstül a medicináé lettünk mi, olyannyira, hogy azt is neki rójuk fel, ha nem, és azt is, ha túlságosan jól működik. Az életesemények jelentésével kapcsolatos végső tanácstalanságunkat azonban csakis önmagunkon kérhetjük újra meg újra számon. (Katy Butler: Knocking on Heaven′s Door: The Path to a Better Way of Death. Scribner, New York, 2013.)

Rigán Lóránd