„Despite all the amputations you know you could just go out
And dance to the rock ‘n’ roll station”

Minden önpusztító igyekezete ellenére megúszta a huszonhetesek klubját (Brian Jones, Jimi Hendrix, Janis Joplin, Jim Morrison), illetve éppen zárta csak karrierje első fejezetét, a Velvet Underground éveket. Mivel hozzánk szakállasan érkeznek el a csodák, harminc évvel az első lemez megjelenése után, hangkazettáról hallottam először az Andy Warhol közreműködésével készült banános albumot, tizenhét évesen. Az iskolában Kassákot tanultuk, és osztálytársaimmal sokan fel is lélegeztünk, hogy végre valamilyen „igazi költészetnél” tartunk, ami meg a zenét illeti, konstatálható lett, hogy tánczenéből avantgárd művészeti ággá nem csupán a dzsessz nőtte ki magát a tengerentúlon, hanem kicsivel később, a hatvanas években a rock and roll is, tehát a jövő nyitott. A halálosan komolyan gondolt rock and roll költészet (itt ismét Morrison), a lázadó, bohém pózok, a soha meg nem élt, s így annál fontosabb hippikorszak és a beatnemzedék egész abszurd nosztalgiája idővel lekoptak. Nem így a rockzene irodalmisága. Meg képzőművészetisége. Meg hát mindene. Megbízható forrásból, komoly (nagyon komoly) emberektől, nemzedéktársaimtól és idősebbektől tudom, hogy a klasszikus rocknak milyen nagy szerepe volt abban, amivé aztán lettek, emberileg értve. A kisvárosokban, ahol a nap huszonnégy órájában nem történt semmi, life was saved by rock and roll. Egyáltalán innen lehetett elindulni, a dalszövegek utalásaitól, lemezborítóktól és gitáros zörejtől az angol nyelvhez, filmekhez, könyvekhez, alternatívákhoz, nyolcvankilenc előtt, és az a vicc, hogy nyolcvankilenc után is. Közös nyelv volt.

Rigán Lóránd