El a dogmáktól

Még állványok között, és feliratozatlan képek között, de beóvakodunk a Műcsarnok hátsó termébe. Leskelődni talán még nem illenék, a Bizottság-kiállítás („Sírba visztek” – a Bizottság a Műcsarnokba megy) hivatalos megnyitójának időpontja szeptember 3, de azért feltűnik néhány dolog: egy bakelitlemezborító-építmény a nyolcvanas évek fílingjét idézi (máris nosztalgikus leszek a V’Moto Rock, a régi Edda és a többiek borítóitól), a falakon pedig a még feliratozatlan képek alsó sarkában fel-feltűnik néhány ismerős szignó az El Kazovszkijétól az Erdély Miklóséig és persze a Bizottság-tagokéig.

A Bizottság a nyolcvanas évek ellenkultúrájának talán legismertebbé vált emblémája Magyarországon, a kiállítás mínusz egyedik napján sok olyan ember ül a nézőtéren, aki nem nagyon láthatta a Bizottságot koncertezni. És sok olyan is, aki valószínűleg igen, széles a korosztályi megoszlás. Megnyugszom, hogy a generációs határok nem átjárhatatlanok, ahogy a nyolcvanas évek országhatárai sem tudták megakadályozni, hogy a Bizottság-bakelitlemezek és -kazetták kézről kézre járjanak a Székelyföldön például, s a távolból rá lehessen csodálkozni az olyan sorokra, mint a „kések, kések, hatalmas kések, / kések, kések, népszerű kések” (miért is népszerű a kés?), vagy hogy „a jó ízlés, drágám, az nevetséges, / a botrány, a botrány, az egészséges”. Erre a tapasztalatra alapozva kezdem hallgatni azokat, akiket személyes kapcsolatok fűznek a zenekar egykori tagjaihoz is, s akik arra kaptak felkérést, hogy írják/gondolják tovább a zenekar talán legnagyobb sikerét, a Szerelem című számot.

 

Előbb a Pop Ivan előénekel, karakteres feldolgozással visz be az est hangulatába, aztán Józsa Márta vezeti fel és kezdi kérdezni Tolnai Ottót és Krasznahorkai Lászlót.

Tolnai felolvasással indít, kicsit messziről és ráérősen úszik rá a témára, előbb még sokkal fontosabb a prózájában, hogy egy nő, sőt kettő a mellét méri a melltartóból kibuggyantva, piaci mérlegen (ez nagyon erős kép), aztán előkerül a retró bakelitlemez-téma, és a főhős zsigeri tiltakozása a Bizottság neve és fogalma ellen: a bizottságokkal neki mindig, mindenhol csak baja volt. Azt jól kibontja a szöveg mintegy mellékesen, hogy mi baj volt a Bizottsággal mint zenekarnévvel a barikád másik oldaláról nézve… Az elvtársak gyanakodtak, hogy a ’Bizottság’ fogalma ironizálva van, így lőn a lemezborítókon a név: A[lbert]. E[instein]. Bizottság.

Tolnai felolvasása után Krasznahorkai beszél a szentendrei Bizottság-koncertekről, az együttlétekről a zenekar tagjaival, kivételes intenzitású barátságáról feLugossy Lászlóval. Reflektál is rá, hogy a Krasznahorkai-képbe ezek a történetek első látásra esetleg nehezen férnek bele. És arra is, hogy a rendszerváltás, 1989 az oka annak, hogy más dolgokra figyelünk, más dolgokat várunk, más visszhangokat vernek művészeti produkciók. Amit nem bajként emleget, hanem leíró módon: hogy másképpen kell beszélgetnie azokkal, akik „ott voltak”, mint azokkal, akik nem: más dolgok maguktól értetődők, és más dolgok szorulnak magyarázatra.

Józsa Márta Tolnait kérdezi arról, hogy Jugoszláviában milyen volt az underground kultúra, mire figyelt, és milyennek tűnt ahhoz képest a Bizottság akkoriban. Ismét távolról indít Tolnai, hogy ő már csak Domonkos István miatt is inkább jazz-es körökben mozgott, de nagyon is figyelte az avantgárd és underground mozgásokat. A szlovénok voltak a legradikálisabbak, mondja, aztán elérkezik azokig a mondatokig, ahol nagyon pontosan a Bizottságról van szó: hogy a legszimpatikusabb számára éppen az volt a társaságban, hogy nem „tartottak valahová”, nem programszerű, nem dogmatikus, nem szektaszerű volt, amit csináltak. „Volt bennük valami jó értelemben vett puhaság”, ami az eltervezetlenségből fakadt. Ezt nevezik valószínűleg a kiállítás körüli promóciós anyagok, ismertetések újdadaista beütésnek. Joggal.

Krasznahorkai olvas. A szerelemről szóló értekezés, a régiektől indít, és természetesen elérkezik, anélkül, hogy idéznie kellene, oda, hogy: „Már megint itt van a szerelem, / már megint izzad a tenyerem. / Minek? Minek? Minek? Minek? // Már megint csak őrája gondolok, / már megint akarok egy jó nagyot… // Minek? Minek? Minek? Minek?” Kibontja az átesztétizáltból az unalmat és szétírja a tabut. Ha a Seiobo-könyvbe a művészet helyére behelyettesítenénk a szerelmet, akkor visszahallgathatnánk a Bizottság-dalszöveget is, számos más regiszter mellett. Ezért sem véletlen, hogy ott ül Krasznahorkai a színpadon.

Végül a Pop Ivan jeleníti meg a színpadon meggyőzően azt, amit Krasznahorkai a korszakhatárokról mondott: másképpen szólnának a dolgok, mint ahogy huszonöt évvel ezelőtt szóltak volna, akkor is, ha hangról hangra ugyanaz menne. Spontán és energikus produkció, talán az nincs rendjén, hogy a nézők székeken ülnek, és nincs hely beledőlni a ritmusba.

A Bizottság a Műcsarnokba ment, és helye van ott.

(http://www.bizottsagkiallitas.hu, Budapest, Műcsarnok, 2011. szeptember 3 – november 13; mínusz egyedik nap)

 

Balázs Imre József

Hozzászólások lezárva.