Ruhákról – okosan

Dilema Veche

Dilema Veche

Az idén több diákkal kísérletezünk azon, hogy olyan államvizsga-kutatásokat hozzunk össze, amelyek valamilyen formában az öltözködéskultúra kommunikációs funkcióival, médiamegjelenítéseivel állnak összefüggésben. Ilyen-olyan szinten. Egyikük a második konzultáción, miután olvasgatott már némi szakirodalmat, azt a kérdést tette fel, hogyan lehet erről a témáról úgy beszélni, hogy a bizottságban ülők majd azt mondják – igyekszem viszonylag pontosan reprodukálni –: milyen kis könnyed téma, s mégis milyen okosan tud írni róla az illető. Eddig sem szenvedtem hiányt példákban, viszont a Dilema veche legújabb száma nagyon jó kis mintát ad a munkához. A cím: Haina îl face pe om? (A ruha teszi az embert?) http://www.dilemaveche.ro/index.php?cmd=sectiune&nr=313&s=1. A Dilemát sok egyéb mellett azért szoktam szeretni, mert nagyon izgalmas a tematikus blokkba írók szakmai hovatartozása. Egymás mellé kerülnek olyan egy-másfél-kétflekkes szövegek, melyeknek szerzői rutinosan, illetve kevésbé rutinosan írnak az adott kérdésről, s ezeket a léptékváltásokat igen izgalmas végigkövetni. Ebben a számban egyedül a kiindulópontként felvetett kérdés(eke)t nem szeretem: sok esetben a témamegnevezés rossz problémák irányába terelte önkéntelenül is a felkérteket. (Ráadásul a cím alatt mottóként divatszemiotikai irány sejthető az Umberto Eco-idézet miatt, amire aztán – a paradigmaváltás miatt – nem is érkezik semmiféle válasz.) A divatszakma felől érkezők természetesen megpróbáltak tiltakozni a maxima ellen. Nyilván nem lehetnek annyira bornírtak, hogy elismerik, igenis a ruha teszi az embert. Innen aztán az ember teszi a ruhát kiforgatások sokasága. De a példaanyag minden esetben izgalmas. A kétségkívül legmeglepőbb szöveg Ileana Zirra VIII. osztályos diáké, aki Mode şi mofturi ale generaţiei mele címmel nagyon kis terepszagú elemzést rögtönöz a bukaresti tinik öltözködési szubkultúráiról, már csak azon gondolkodik az olvasó, hogy vajon mindenik stílussal szembeni kritikai magatartása éppen milyen okos viseletkultúrát takarhat. Azt is fájlalom, hogy a stílus és divat oppozícióját illető körkérdésben megszólítottak szintén egy ennyire régi dilemma köré kényszerültek felfűzni válaszaikat. Az egyre fragmentáltabb divatvilág már nagyon rég ráállt a stílusgyártásra, s a kérdés nem választható annyira szét, mint Coco Chanel idejében. A régi tanítás, hogy az attitűd határozza meg az autentikus ruhaviselést, az a személyiség és az egyéni tartás kifejezése – minden stylist által bevetett tanács és elv, viszont elméleti kérdésként nem a legjövedelmezőbb.

Mindenesetre a kortárs romániai divatfotózás egyik nagyjától, Cosmin Bumbuţtól az éppen a divat könyvesszakmájának is érdeklődési homlokterébe került Ovidiu Buta – Adina Nanu szerzőpárosig nagyon jó nevek fordulnak elő a lapban. Egységes a megvetés a plázák miatt (is) uniformizálódó romániai street fashionnal szemben. Tisztázódik a divatlapok szerepe és egyáltalán az, hogyan lehet okosan írni a divatról. Ahhoz, hogy az ember ebben jó legyen, nem kell feltétlenül „szeretnie” a divatot. (Oké, hátránya sem származik belőle feltétlenül.)

Keszeg Anna

Tags: , ,

Hozzászólások lezárva.