Egy nagy dán gondolkodótól kölcsönzöm az első leütést. A fesztivált és a filmet csak visszafelé érthetjük meg, de csak előrefelé élhetjük, nézhetjük. Mégsem túl szerencsés, ha a TIFF-ből jelen időben leginkább a régi idők TIFF-je emelkedik ki: a vetítési időpontok és a mozik közötti viszonylagos távolságok által átszervezett városélmény, a még történőben lévő szerkezet, a kockázat emléke. Ez az idei reklámfilmben megidézett bizonytalanság a babérokon való pihenés helyett éppenséggel az, amiért a kísérletező, független filmeket és az ugyanilyen fesztiválokat szeretni lehet.

Valami mégsem képződik meg, nem jön létre rendesen, amikor szerdán reggel, a fesztivál felénél sötétlő moziteremben a fesztivál legjobbjának a retrospektív vetítés keretében látott Temptation of St. Tony (2009!) tűnik, a dantei tercinából kibomló, Kafka-Buñuel-Lynch vonalon bejárt kortárs észt pokol és purgatórium vagy a többi visszatekintés, retró (Werner Herzog 3D barlangfilmje hiába is a technológia eddigi kevésszámú legitim használatainak egyike), vagy az olyan film, amit be sem fejeztek, hanem csak leforgattak, mert kifogyott önmagából.

Ez utóbbi a legérdekesebb. Versenyfilm is, címe The Untitled Kartik Krishnan Project, és rendezője a világ legbájosabb peches amatőrje. Az alig hetvenöt perces alkotást Srinivas Sunderrajan a szüleitől („my folks”) kölcsönkért mintegy ezerdollárnyi rúpiából (negyvenezer rúpia) forgatta le, amiben minden benne volt, főként a forgatás helyszínein fizetett kenőpénz, pincérnek, rendőrnek, állami hivatalnak. A Kartik Krishnan film a filmről, metafilm (egy filmkészítésről szóló filmről szól), de nem emiatt érdekes. A Bollywoodon kívüli leendő rendező, civilben webprogramozó művészfilmes projektje nem úgy és nem akkor fut zátonyra, ahogyan abból az író-rendező, a valós Srinivas Sunderrajan elképzelései alapján már befejezett film készül, hanem előbb. Mint a vetítés utáni beszélgetésből kiderül, a helyszínt lebontották, a pénz elfogyott, a főszereplők leléptek, innen az erőltetett, rövidre zárt, „logikátlan” (vagy logikán túli, larger than logic, mondja) lezárás. Én vagyok Kartik Krishnan, mondja a körülmények tragikomikus hőse, az igazi Srinivas, aki saját filmjébe illik, míg a fiktív Kartik Krishnan azzal bolygatja fel a filmbeli valóságot, hogy lelép a valóságba, és üresen hagyja a saját helyét.

Ismeretesek olyan esetek, amikor egy-egy dzsesszzenész (Miles Davis) lemezfelvételén azért jön össze olyan furcsán a szóló, mert a trombitába beleragadt bőrdarab, a véletlen körülmény új hangzást kölcsönöz, vagy amikor a festő véletlen pöttyöt ejt a félkész vászonon, és ebből a színfoltból kiindulva születik a remekmű.

A Kartik Krishnan azonban az éhezőművész, illetve a legkisebb, sorsüldözött fiú irodalomtörténészi romantikájából és mitikus naivitásából kifolyólag, sőt a régimódi biografikus értelmezés comebackjének köszönhetően szerethető legalábbis.

Néhány film sehol sincs. A Copacabana se nem televízió, se nem mozi, se hús, se hal, dramolett, amilyet évről évre újraforgatnak a kiégett, élet közepi válságban sínylődő hölgyekről és férfiakról, különös tekintettel a nemzedékek még mindig meglepő és mulatságos dolgaira, szembenállására, a rutinos undorral és minden pornográf poézis híján ábrázolt szexualitásra, és ilyesmi még a Happy Happy, homoszexualitással, Toto le Héros, gyermekkori traumákkal, és bizonyára sok más alkotás, az egy-egy ország filmgyártására vagy egy-egy rendező munkáira összpontosító vagy a csak úgy általános kategóriákon belül keresztül-kasul.

A „bűnös élvezetek” fejezetcím alá szokták sorolni az olyan úgynevezett giccset, amiről tudván tudjuk, hogy giccs, de azáltal, hogy giccsként élvezzük, és ironikus azonosulásunkban a proletárok önmagában ésszerű ízlésével újratermeljük az értelmiségi többletet, különbséget, ez az élvezet valahogyan megengedetté, sikkessé válik. Sikkes lenne például a TIFF művészfilmjeivel párhuzamosan beülni egy plázában vetített amerikai filmre, vagy a TIFF keretében sikkes volna megnézni a nagycsöcsű zombikról szóló japán pinku filmet, ha az animekultúrát vagy Amerikát történetesen nem értékelnénk önmagáért.

A romantikus ember számára, számunkra A halak élete, La vida de los peces a bűnös élvezet, amely az idei TIFF-et megnyerheti. Egy elveszett szerelem rekuperációjáról (bepótoló visszaszerzéséről, behozásáról, nem megszüntetve, hanem újramelegítve megőrzéséről) szól, bármennyire kevéssé is kedvelnénk egyébként az újramelegített kajákat, nem rossz, a mélosz és a dráma egyesítése miatt. Igazolódik ismét, hogy nem annyira a képért, mintsem a minden oldalról feltekert volumén körülvevő hangért érdemes lehet a nem vizuális típusnak moziba járni. A zárójelenetben hallható, a rendező fivére által komponált zeneszám, mondja a rendező, a forgatás helyszínén, a felvétel ideje alatt valós időben ment az egymás tekintetét kereső szerelmespár nagy fináléjában. Hogy egyébként, vagyis a filmzenétől eltekintve a maga súlycsoportjában, pl. Linklaterrel szemben mit ér, csupán a könnyteszt lehetne a megmondhatója.

Van olyan dramolett is, ami azért már gyakorítva dráma, ha szeretni nem is muszáj, de csodálni csak lehet. Another Year, mondja angolos understatementtel Mike Leigh, még egy év valami kertészkedő középosztálybeli angolok életében, akik barátaikkal, fiukkal és egyéb rokonaikkal intelligensen megértők, illetve egyébként se túl rossz szamaritánusok. A mellékszereplők filmje, és egy sztárja van, a leginkább mellékszereplő, fokozottan élet közepi lelki válságban sínylődő, szelíden depressziós és alkoholista hölgy, akin a szamaritánusok és a nézők szamaritánusságukat a recenzensig menően gyakorolhatják.

Aránylag sokat írtam az Untitled Kartik Krishnan Projectről, mert a többihez képest ki lehetne emelni sületlenségét, látszólagos posztmodern simulékonyságát, valódi izzadságszagát és igaziságát. Kiemelhető például a Mistérios de Lisboa négy és fél órás (rövidített) dögunalmához képest, amelynek tényleges hosszútávfutói ambícióim híján neki se mentem volna, és ha Balzacra, Dickensre, Jane Austenre, Proustra, a velük elvesztegetetett napokra nem lennék tekintettel, bűnös élvezetek, másfél órás vezeklés. 127 Hours, végre valami, amire a bármennyire kinőtt Trainspotting-film után mégis valami nemzedékit, szélsőségeset és önmagáért tetszőt rá lehetne fogni, a sivatagra, sebességre, sportra. Egyik se elég lassú, egyik se elég gyors.

Rigán Lóránd