Az 1989 utáni évek sokféle újdonságot hoztak a román filozófiai, történelmi, politikai gondolkodásban. Közéjük tartozik az a vonulat is, amelyet röviden nemzet-kritikának lehet nevezni. Egyféle visszahatás volt ez a nemzet magasztalásának az előző évtizedek során túltengő szólamaira. Kijózanodásként hatott a tévképzetek és ferde illúziók világából. Igazság-keresést fejezett ki, de a közelmúlt szégyenének lecsapódásaként olykor harag és önvád is fűtötte. Hatását tekintve ez a nemzet-kritika egyrészt helyreigazította a történelmi tudat torzulásait, másrészt megingatta vagy lerombolta a nemzettel kapcsolatos képzetek tabujellegét, hamis szentségét. Hozzáteszem: hasonló nemzet-kritikára minden társadalomnak szüksége van, hiszen az voltaképpen nem más, mint igazmondó, őszinte beszéd a közösségről, amelyben élünk, annak múltbeli tévedéseiről és jelenlegi dilemmáiról.
Gabriel Liiceanu ez évben megjelent, Întâlnire cu un necunoscut (Találkozás egy ismeretlennel) című könyve valójában napló. Fiatalkori emlékek, olvasmány-élmények, mindennapi tapasztalatok lenyomata, ahogyan azokat a bölcselet irodalmában járatos értelmiségi átéli és papírra veti. Gondolatai között természetesen többször visszatér a román történelem, a románság mint nemzet témája. Egyik szövegrész kifejezetten a románok hibáit veszi célba. Pontosabban azt, ami szerzőnk szerint nekik különösen nehezen megy. Négyet sorol fel és értelmez röviden. Először: nem tudják saját maguknak szegezni a kérdést, inkább másra mutogatnak. Másodszor: nem ragaszkodnak az adott szóhoz. Harmadszor: erőfeszítéseikben nem kitartóak. Negyedszer: kudarcaik eredetét nem saját magukban keresik. A következményeket pedig így foglalja össze: nem tudnak előrelépni, mivel nem saját magukon kívánnak változtatni, nem teremtik meg az emberek közötti szerződéses viszony alapjait, nehezen birkóznak meg az elkezdett művelet véghezvitelével, és végül, hajlanak arra, hogy sikertelenségüket az ellenük szőtt ármánynak tulajdonítsák.
Régóta tudjuk: a nemzetkarakterológia alapvető gyengéje, hogy emberek igen eltérő csoportjának azonos jellem- és viselkedésbeli vonásokat tulajdonít. A közösségek nehezen definiálhatóak a jellem, a vérmérséklet, a viselkedés hasonlósága alapján. Ezen túlmenően minden társadalom tagjai az adott történelmi körülmények közepette viselkednek így vagy amúgy. Éppen ezért, az ilyen típusú kritika alkalmas talán arra, hogy megrázzon és meggondolkoztasson, de nem helyettesítheti a történelmi elemzést. Minden nemzet saját történelmének és a maga alkotta kultúrának a terméke. Ezeket kell alaposan megvizsgálnia, ha sorsa alakulását érteni akarja. (Gabriel Liiceanu: Întâlnire cu un necunoscut. Humanitas, Bucureşti, 2010)

Horváth Andor