REFLEX

Még két filmről, hogy nyomtalanul el ne múljanak. A kortárs erkölcsfilozófián, alkalmazott etikán belül két témapreparátum ismeretes, amely inkább a katedrahuszárok, mintsem az úgynevezett utca embere számára releváns: a klónozás és az eutanázia mint az emberi létezéssel és méltósággal összefüggő határhelyzetek, illetve mint a pennák sercegtetésére szolgáló és filmtémaként sem újdonságszámba menő skolasztikus filozófiai problémák. A Mar adentro, valamint a Godsend az ismertebb és, mert sohasem a kérdés súlya számít, ugyanakkor sokatmondóan különböző minőségű filmes feldolgozások.

(tovább…)

Hogy mennyire szenvedtem Tarr Béla filmjén (A torinói ló), azt nemhogy kár lenne tagadni és hiteltelen, de azt hiszem, része is ennek a sajátos filmélménynek. Azt persze szórakoztató volt látni, hogy a TIFF magyar napján összesereglett ismerősök, Kolozsvár színe-java ugyanolyan serényen távozik a filmről, amilyen elszántan negyven-ötven perccel azelőtt a terembe igyekezett. Nem mellékes azonban, hogy unalomból vagy a mozizás kínjából eredően menekül, vagy éppen ezekért marad ott az ember. A film ugyanis korántsem olvastatja magát, szándékosan a nézhetetlenséggel kacérkodik, és persze élvezhetetlen, nincs benne semmi, sőt a végére az is kiürül (Tarr Béla utolsó filmje, mondta), ez igaz.

(tovább…)

Egy nagy dán gondolkodótól kölcsönzöm az első leütést. A fesztivált és a filmet csak visszafelé érthetjük meg, de csak előrefelé élhetjük, nézhetjük. Mégsem túl szerencsés, ha a TIFF-ből jelen időben leginkább a régi idők TIFF-je emelkedik ki: a vetítési időpontok és a mozik közötti viszonylagos távolságok által átszervezett városélmény, a még történőben lévő szerkezet, a kockázat emléke. Ez az idei reklámfilmben megidézett bizonytalanság a babérokon való pihenés helyett éppenséggel az, amiért a kísérletező, független filmeket és az ugyanilyen fesztiválokat szeretni lehet.

(tovább…)

A három nap alatt látott túl sok film közül három szigetféle emelkedik ki: Banco Chinchorro korallszirtjei (Alamar), a zöld és vörös connemarai dombok (Nothing Personal), végül Szöul és az értelmezés zátonyának városi tájképe (Café Noir). Egy a képeiért, egy a történetmondásával és egy önmagában. Különös módon mindegyik a rendezője első alkotása. (tovább…)

Keleti film könnyet áraszt – és mosolyt fakaszt. A szerethető szereplőkkel csordultig teli Toad’s Oil visszamenőleg is jól elrontja a szerdai napot, mert hozzá képest minden más elkerülhetetlenül csalódást okoz. Mihez kezdhetünk szeretteinkkel, ha már nincsenek? Hogyan vannak azok, akik már nincsenek? A halott emberhez való viszonyunkról mint nagyon is élő viszonyról, amelyben az elhunyt már jelen nem lévőként „van” benne (úgy „van” benne, hogy ő már nincs: jelenlévő távollevő). Buddha light. (tovább…)

Fejben már túltették magukat a Balkánon, de a Balkánon az ember legfeljebb csak fejben teheti túl magát. A sokat háborúzó, ágrólszakadt, de büszke népek fiaiban és leányaiban annyi a közös, hogy legszívesebben minél hamarabb lelépnének. (tovább…)

Mi mindent meg nem tesz az ember, hogy helyrerázza magát, különösen ha eleve semmi baja nem volt. Három film, fontossági sorrendben, az Extrém terápiák című sorozatból, meg valami, ami kezelhetetlen. (tovább…)

Frusztrációk, nyaki merevségek és szemfájdalmak forrása (is), mégsem szabad a TIFF-et nem szeretni; a befogadóval van a baj és a befogadással, hogy annyi éheztetés és elvonás után kényszeressé válik, orrvérzésig megy, mennyiségi mutatók szerint. A nem-amerikai filmgyártásból csak az láthat valamit, aki egyhetes szabadságot vesz ki, őszre halaszt, és meghal a világ számára, vagy „hivatásos befogadónak” számít (ami még rosszabb; olyankor is, ha éjjel a tudat a napi öt-hat filmet emészteni kezdi, újrarágja, és a felszínre köpi). (tovább…)