REFLEX

Egy Csutak Istvánnal folytatott beszélgetés konklúziói

Csíkszeredában jártam, ahol Csutak Istvánt, az egykori Garabonciás zenekar egyik alapító tagját kérdeztem Kinde Annamáriáról és a Garabonciás zenekarról. (tovább…)

Abszurdnak tűnő köznapi léthelyzeteinkben gyakran olyasmi mutatkozik meg előttünk, ami a „semleges” szituációkban rejtve marad számunkra. Tulajdonképpen ilyen léthelyzetekben értünk meg valamit igazán, mintegy föltárul előttünk valami eddig megfoghatatlan lényeg. Szükségünk van az abszurdra, hogy általa a valóságosan létezőt értsük meg, vagy annál többet, s ugyanakkor önmagunkat, mint abszurd és valóságos élethelyzetek szereplőit. (tovább…)

A végtelenség három stációja a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színházban

“Mátraszentanna kicsi hegyi község.” Ezzel a mondattal kezdődik Örkény István egyik legismertebb műve, amely nem csak kisregény, hanem dráma formában is közönség elé került az 1960-as évektől kezdve. De esetünkben sem kicsi hegyi községről, sem másmilyen berendezett lakóhelyről nincs szó, hanem egy óriási fehér dobozról, melynek a nézők felőli részén négy, függőleges embernagyságú kivágott téglalap tárul a nézők szeme elé. Nagy, fehér doboz, amely néha magába zárja a cselekményt, a karaktereket, Tótot, Mariskát, Ágikát és az őrnagyot, s benne elfojtásra kerül a félelem, a ki nem mondott gyötrődés, amely kifordítja magából az embert. (tovább…)

Utas és holdvilág a Kolozsvári Állami Magyar Színházban

Az ember bárhol jár és bármit cselekszik, valahol a születése és a halála között teszi azt. Ezt a két végpontot pedig megtöltik az érzések, melyek határtalanok és fékezhetetlenek. Megtölti a szerelem és annak minden mélysége és magassága, fájdalma és öröme, biztonsága és bizonytalansága, az, ahogyan szeretni tudunk és ahogy mások szeretnek minket, de ott van a halál gondolata is, annak minden titokzatosságával, veszélyével és eszményi gyönyörűségével. Mely szív lenne képes ezt elbírni, ha nem az emberé? (tovább…)

Fotó: László F. Csaba

Beszélgetés Kozma Máriával

Kérdezett: Elekes-Kalló Noémi

Amikor kislány voltam, nem volt televíziónk, ezért anyukám sokat olvasott nekem mesét, majd később, ahogy teltek az évek, a meséket novellák váltották fel, majd regények. Édesanyámmal ez volt a közös nyelvünk, mindig idézgettünk egymásnak kötetekből, ez a mi világunk volt, persze megvoltak a saját titkos kis kedvenceink. Emlékszem, hogy egy kötetet, a Lidérczöld csapdát heteken át magammal cipeltem mindenhová, meglapult a táskámban, és ha néhány percnyi időm volt, rögvest újra fellapoztam, aztán egy alkalommal a parkban fagylaltoztunk, amikor anyukám oldalba bökött és megmutatta, hogy ott sétál el éppen az írónő. Azóta sok év telt el, és én csak nem olyan régen tudtam meg, hogy a könyveink többsége a Tőzsér-postától van, ezért is hatalmas megtiszteltetés, hogy Kozma Máriával beszélgethetek, hiszen akarva-akaratlanul is az életem részévé vált, és bár nem is tudhatott róla, én ma valószínűleg nem tanulnék irodalmat, ha ő nincs. (tovább…)

A Booktube és a videók soha nem lesznek olyanok, mint az írott kritikák. Ezek a videók nem azért készülnek, hogy egy-egy művet egy-egy stílusirány vagy motívum felől, vagy valami irodalomtörténeti rétegből végigelemezzük, mert bár lehetne ilyet is csinálni, alapvetően a Booktube nem ezt képviseli, nem ezért jött létre. […] Én is jól tudom, hogy akik ilyen mélységekben elemeznek, azok általában szakemberek, tehát irodalomkritikusok, professzorok, akadémikusok, […] vagy a már olvasottabb, érettebb közönség az, aki produkálja ezeket a cikkeket. De ez egy teljesen más műfaj. Amit mi csinálunk, az nem ennek a műfajnak a videós szférába való áthelyezése, és valószínűleg ez az, amit nagyon sokan félreértenek. […] Itt nem csak azért van egy más műfaj a levegőben, mert ez egy más platform, más közönség, más az, ami létrehozza; teljesen más miatt nézek én is Booktube-ot, mint aki mondjuk hiányolja a kritikusságot a videókból, vagy a profizmust, és sorolhatnám tovább. […] Ez nem is a könyvekről szól, nekem a Booktube sokkal inkább szól az olvasásról. […] Olyan témák jönnek elő ezekben a videókban, ami közös bennünk mint olvasókban. […] Ami új, az a közösségi élménye az olvasásnak. Mert alapvetően az olvasás privát és egyszemélyes cselekvés […] Persze a 21. század előtt is voltak olvasási közösségek, az olvasási élményeknek a megosztása, eddig is voltak olyan közösségi terek, ahol amit én csinálok a Youtube-on, az megvolt. […] Ez igazából egy újfajta közösségi tér, aminek én egy alappillére vagyok, mint booktuber. […] Van egy ember, aki olvas, ugyanúgy, mint te, és követed az ő stílusát.[1] (tovább…)

Nem feltétlenül kell ortodox kantiánusnak lennünk ahhoz, hogy belássuk: az emberi ész erősségének és nem gyengeségének számít, sőt egyik legértékesebb tulajdonsága lehet az, hogy önmagának határt szab. A közgazdasági Nobel-díjas kutatópszichológus, Daniel Kahneman eddigi teljes munkásságát összefoglaló kötetében semmi mással nem foglalkozik, mint ezzel a fajta határmegvonással, illetve mindazon módszerek és lehetőségek számbavételével, amelyek segítségével rendszeresen becsapjuk önmagunkat. Egy másik Nobel-díjas, az elméleti fizikus Richard Feynman frappáns tanácsának szavaival élve: „Az első alapelv az, hogy nem szabad becsapni önmagunkat – ráadásul mindig önmagunkat a legkönnyebb becsapni, úgyhogy legyünk nagyon óvatosak!”

(tovább…)

„Despite all the amputations you know you could just go out
And dance to the rock ‘n’ roll station”

(tovább…)

Mi oka lenne bárkinek is arra, hogy egy olyan egyértelműen hasznos és üdvözítő szellemi beállítódást tegyen kritika tárgyává, mint az optimizmus és a pozitív gondolkodás? Barbara Ehrenreich amerikai szociáldemokrata szerző elsősorban a cselekvő változ(tat)ás helyett a fennálló viszonyok elfogadását diktáló politikai ideológiaként leplezi le hazája kedvenc életbölcsességét, a kétségbeesett életigenlést és derűlátást. Ahelyett, hogy elfogadjuk, sőt válasszuk azt, amin (úgymond) nem tudunk változtatni, a kötet egzisztencialista felhívása alapján inkább lázadnunk kell ellene, még ha ennek a döntésnek esetleg a kudarc is kölcsönöz tragikus méltóságot.

(tovább…)

Szomáliai nomádból holland parlamenti képviselő, első számú közellenség, kétszeres emigráns, illetve ki tudja, hányszoros politikai menekült – valószínűtlen életpálya, amely (különösen egy nő számára) csupán a liberális modernitásban lehetséges, és annak minden ellentmondásával és civilizációs hadviselésével is a legjobb kifejezője. Az egyik ellentmondás: általában tiltakozni illik a nemek szerinti hátrányos megkülönböztetés, a szexizmus ellen, feltéve, hogy ez a „saját”, a nyugati nők ellen irányul; egyébként hajlamosak vagyunk azt a liberális tolerancia nevében pusztán kulturális pikantériának felfogni, hogy szűklátókörűség, például – a kritika vitorlájából a szelet eleve kifogni próbáló fogalommal élve – „iszlamofóbia” gyanújába ne keveredjünk. Ami a civilizációs hadviselést illeti, a szerzőnek, Ayaan Hirsi Alinak van oka rá, hogy az efféle multikulturalizmus ellensége legyen: gyerekkorában többek között női nemiszerv-csonkítást szenvedett, felnőttként – az iszlám bírálata miatt – életéért kell(ett) rettegnie a nyugati világ kellős közepén (részletesebben lásd Infidel című, 2006-ban a New York-i Free Press által kiadott önéletrajzát; illetve magyarul az Ulpiusnál 2008-ban megjelent Hitetlent).

(tovább…)